Ez az írás annak a folyamatnak a következménye, amit én blogosodásnak hívok. Egy korrekt hírportálon nem lenne helye, sokáig a HOC-n sem lett volna, ám ma, most, mostanában minden más mint régen volt. Ez az írás egy kis visszatekintés és egy kis előre tekintés is egyben. Elmélkedés az oldallal, a HOC.hu-val kapcsolatos elmúlt és eljövendő dolgokról, úgy, ahogy én látom.
Az első Joomla alapú HOC
Kezdjük úgy, ahogy illik, a múlttal. A HOC, kezdetekben HardwareOC másfél évtizede indult, mint feltörekvő hírportál. Ez abban időben volt, amikor a játékos közösség még az MPortalon járt össze, a HWSW volt a legnagyobb online hardver magazin, a Prohardver pedig éppen csak karcolgatta a napi 2500-3000 látogatót. Kicsi híja, hogy a dátum elé nem kell az ie. jelzőt odatenni. Más világ volt az, mint a mostani, és persze mi is mások voltunk. Tulajdonképpen így visszagondolva döbben rá az ember igazán, hogy mindössze 15 év alatt mekkora változások következtek be az online világban.
Ez volt a régi idők legjobb keresője
Csak címszavakban. Akkoriban indult a Google, de a magyarok leginkább az Altavizslán kerestek. A Facebook még meg sem született, de nem volt még WIW vagy IWIW sem, arról, hogy social media még az sem hallott, aki a szót kitalálta. Youtube? Hagyjuk már! Dupla ADSL? 128 kilobites kapcsolat? Te voltál a király, amíg a letöltésmenedzsered beállítását el nem szúrtad, és nem állt le a letöltés akkor sem, amikor már nappali tarifát kellett fizetni. A vállalati 1 megás vonal volt a Kánaán, a non-plus ultra, amin az egyetemi warez ftp-re fél óra alatt fel tudtál tolni egy rippelt játékot.
Értitek már, hogy mit jelent az, hogy más világ? IRC? Ugye? Ez volt a másvilág. A PHP még viszonylag friss dolognak számított, éppen csak kinőtt a világ a statikus HTML tartalomból, ahol minden új hírt kézzel kellett az oldalba beszerkeszteni. Szerencsére, amikor a HOC, HardwareOC elindult ez már a múlt volt. Megjelentek az első CMS rendszerek (content management system), vagyis tartalom kezelő rendszerek, olyanok elődje, mint ami most az oldal alatt fut (Joomla), vagy a nem kevésbé népszerű WordPress, ami egyébként egy fapados blogmotornak indult.
A HardwareOC alatt egy PHP Nuke nevű motor dolgozott. Igaz nem sokáig, mert hamar rájöttünk, hogy ez nem fogja az igényeinket kielégíteni. Hamar programozó után néztünk. Nem emlékszem már a nevére, csak arra, hogy állítólag a HWSW-nek is dolgozott. Nekem ennyi akkor elég volt. Kezdő tejfeles szájú voltam, ő meg a vérprofi internet guru. Ja, Internet, mert akkoriban még nagy I-vel kellett írni a helyesírási szabályok szerint. Szóval azt a tanácsot kaptuk, hogy keressünk egy külföldi oldalt, aminek tetszik a dizájnja, mentsük le, aztán majd ő mögé varázsol egy motort. Az erkölcsi érzékemet kicsit zavarta ez a megoldás, de azt mondta ez a bevett szokás, mindenki ezt csinálja, még a HWSW is nyúlta az elsőt. Mondanom sem kell nem volt jó ötlet ez a nyúljuk le dolog. Két ember tudta, hogy melyik oldal tetszett meg nekem. Ezek közül az egyik a programozó volt. Mégis, a motor és dizájn váltást követő nap már azt olvastam a PH fórumán, hogy ettől és ettől az oldaltól loptunk. Kellemetlen volt, mert egyrészről igaz volt, másrészről olyan szúrt hátba, aki pont ugyan ezt tette, csak a saját oldalán, harmadrészt, mert vállalhatatlan lett az egész oldal abban a formában ahogy akkor volt.
Az MPortal, ahova régen a muliplayer közösség járt
Ez a gikszer volt aztán a mi nagy szerencsénk, mert megtaláltuk Gabrielt, a mi programozónkat, aki aztán sok évig egyengette utunkat. Örök hála neki, sokszor nyaggattam hülye ötletekkel, és mindig végtelen türelemmel viseltetett irányomban. Az általa írt motorral jutottunk a csúcsra, ami persze nem olyan csúcs volt, hogy a legnagyobb hazai IT vagy hardver oldal, csak csupán az oldal által elért látogatócsúcs. Ez amúgy olyan napi 10 ezer egyedi látogató volt. Hét közben kicsit több, hétvégén meg kevesebb. Havi szinten ez 200-250 ezer közötti egyedi találatot jelentett, ami azért elég tisztességes eredmény volt. Akkor sem voltunk egy Prohardver vagy egy HWSW, de azért nem volt rossz. Már csak azért sem volt az, mert az évek során egyetlen oldal sem tudott fél évnél, évnél hosszabban fennmaradni ebben a szegmensben, így minden hirdető, aki a két nagyot nem tudta vagy nem akarta kifizetni az hozzánk jött. Akkoriban 16 nagykereskedővel volt szerződésünk, természetesen a nevesebb gyártók hazai képviseletei mellett.
Így érkeztünk el a vég kezdetéhez, a 2008-as évhez. Akkorra már kész volt a saját szerkesztőség, heten dolgoztunk a HOC-nál főállásban. Szegény Alesi kollégát a friss diplomájával éppen csak felvettem ötödik szerkesztőnek, amikor elkezdtek beborulni a nagykereskedő partnereink. Ő volt az első akinek fel kellett mondanom, ráadásul még próbaidő alatt. Nem szeretett emiatt, meg is értem miért. Összedőlt körülöttünk minden. A válság ránk rúgta az ajtót, egy olyan cég voltunk, aki a fejlődés oltárán feláldozott minden forint bevételt. Tartalékok nélkül álltunk bele a földbe, a kiadott számlák soha be nem érkezett ellenértéke nyolc számjegyű összegre rúgott a végelszámolásnál. Ezek a leadózott számlák voltak. Utólag, sok év múlva sikerült ugyan innen-onnan némi pénzt behajtani, de a veszteség a cég méreteihez képest így is őrült méretű volt. Itt elgondolkoztam, hogy írjak-e cégneveket, hiszen vannak ma is “virágzó” vállalkozások, akik akkoriban fityiszt mutattak, és bár költségnek jók voltak a számláink, fizetni azóta sem fizettek. Édes lenne a bosszú, még ha ilyen aprócska is, de felesleges a múltat bolygatni. Én sok évig küszködtem ezután a depresszióval, a vége egy pszichiáter és egy csomó antidepresszáns lett.
Az a bizonyos lopott dizájn
A haldoklás aztán négy évig tartott. Alesi után szép lassan elbúcsúztam a szerkesztőktől, Petitől, Mátétól, Gábortól és végül Gabitól is, időrendi sorrendben. Közben volt néhány külsős hírszerkesztő az oldalnál, akiknek ugyancsak sok köszönettel tartozom, főleg, hogy az anyagi és magánéleti problémáim miatt némi adósságom is maradt feléjük. Elnézést ezért!
Tudom, nagyon sok minden kimaradt ebből a történetből. Az alapítás, Roadside és Yvorl, sok-sok név, akikkel a mai napig kapcsolatban vagyok, még ha ez a kapcsolat laza és a Facebook, de akkor is kapcsolat. Ha mást nem is – amúgy de- köszönhetek az oldalnak, azt a sok barátságot mindenképpen amit adott, legyen az a barátság az olvasók vagy a szerkesztők felől jövő.
Ez tehát a múlt, a leghosszabb szakasz, lássuk a jelent!
Jelen
Itt vagyunk hát a mában, ami már csak azért is csodálatos, mert néhány hónapja, talán fél éve megfordult a fejemben, hogy írok egy ilyen bejegyzést, amit most olvastok. Akkor azonban teljesen más lett volna az apropója az írásnak. Az a bejegyzés a búcsú lett volna, a tényleges és végleges lezárása az oldalnak. Tudjátok, nehéz az embernek a saját gyerekét elengedni. A kezeim között született meg, cseperedett fel, aztán halt meg. Meghalt, de csak majdnem, mert Chilly barátomnak hála kapott egy szerveren egy csücsköt, ahol ingyen és bérmentve fennmaradhatott. Ez azonban, bár elsőre úgy tűnt, hogy jó lesz, még sem volt egy jó állapot. Nem volt az, mert nem tudtam elengedni. Nézegettem, babrálgattam, frissítettem a motort mögötte, piszkálgattam a tartalmat, azt a sok-sok évnyi írást, ami ott pihen valahol a felszín alatt. Néha kicsit optimalizálgattam, figyeltem a Google Web Master Toolst, vadásztam a halott linkekre. Lényegében ültem a halálos ágy mellett, fogtam a kezét, és nem engedtem meghalni. Nem tudtam elengedni. Talán hiányzott a múlt amikor még élt, talán ez a fajta munka hiányzott, talán csak az írás. Nem tudom mi, de valami biztos hiányzott az életemből.
Aztán egyszer csak, tavaly év végén történt valami. Megkeresett egy hölgy egy hazai ügynökségtől, hogy nem lenne-e kedvem kipróbálni egy monitort és írni róla egy cikket. Valamiért igent mondtam. Azóta már a harmadik ilyen cikk megírására készülök. Aztán néhány hét múlva egy régi, külföldi gyártói kapcsolatomtól kaptam e-mailt. Az utolsó lökés pedig az volt, hogy három hete megkeresett a GearBest képviselője, aki a hazai kapcsolatokat is kezeli, és mit tesz Isten, Ő is szeretett volna velem dolgozni. Ekkor éreztem úgy, hogy még egyszer talán érdemes lenne ennek a dolognak nekifutni.
Jövő
A hosszú múlt és a rövid jelen után következhet a jövő. Képzeljétek magatok elő a következő képet!
Álltok a házatok tornácán egy őszi reggelen és néztek a távolba. Kicsit hűvös van, a köd még nem szállt fel, a pára behatol a ruhátok alá, kicsit fáztok, de a bögre kávé a kezetekben, a szabadság érzése és a jó levegő mégis eltereli a figyelmeteket a kellemetlen érzésekről. Néztek a távolba, tudjátok, hogy a ködön túl ott egy szép zöldellő domb, ott egy fasor a szántás szélén, tudjátok, hogy a domb alján vidám csobogással fut a patak, de ebből nem láttok semmit. A köd eltakarja a tájat, csak a kert végében a cseresznyefa sziluettje látszik, de mégis tudjátok, érzitek a lelketekben, hogy a táj ott van, vár rátok, várja, hogy újra végigsétáljatok a réten, át a kis hídon a patak fölött, végig a szántó mentén az erdőig. Mennétek, de valami még mindig visszatart titeket. Talán a köszvény, a fájós derék, a kopott csípő az, vagy csak a bátorság hiányzik? Álldogáltok még vagy egy percig, lassan visszanéztek a ház, a meleg felé, de aztán léptek előre egyet, aztán még egyet, és már lent álltok a tornác előtt. Elindultatok? Talán igen, talán nem, de az első lépéseket megtettétek, és az elmúlt évekre visszatekintve ez is nagy dolognak tűnik, jóval nagyobbnak annál, mint amire akár néhány hónapja is gondolhattatok.
Ez pedig az utolsó saját motoron működő oldal, még a Joomla előtt
Nos, valahogy így érzem magam, és valahol itt tartok most. Nincsenek már meg a cégek, amik az oldal mögött voltak, a cégeim megszűntek. Állásom van, nem is rossz, rendszergazda vagyok, és szeretem csinálni. Nem mellesleg ebből élek. Ez nagyjából azt jelenti, hogy nincs sok választásom, az éhenhalás nem opció, bevétel nincs az oldalból, így marad hobbinak, egyelőre, ha nem fáradok bele időnek előtte. Vonz a lehetőség, és élvezem, hogy irkálok. Jobb lenne ugyan, ha nem 100-200 ember olvasná el amit írok, hanem napi sok ezer, mint régen, de nem vagyok finnyás. Így is meglepő, hogy a közelmúltban írt monitoros cikkeket már 2-3 ezer alkalommal nyitották meg, miközben azt gondoltam, hogy jó, ha 1-2 ember ide téved az oldalra naponta.
Ennyi, itt tartok most. Belevágtam újra a nagy kalandba, de még csak az első lépéseknél tartok, valahogy úgy, mintha 2002-öt írnánk megint. Persze, azóta idősebb és tapasztaltabb lettem 15 évvel. Őrült sok és őrült hosszú 15 évvel.
Végezetül még annyit, ha valaki most valamilyen ellenállhatatlan vágy miatt úgy érezné, hogy belevágna velem ebbe a kalandba, akkor szóljon. Nem ígérek semmit, nem kecsegtethetek senkit azzal, hogy ebből megint egy nagy kicsi, de virágzó vállalkozás lesz, hiszen nem más ez, mint egy kaland. Igaz, várhatóan jó kis kaland lesz!
Szóval, ha valaki ki szeretné magát próbálni, akkor állok elébe, itt lehet publikálni, lényegében kötetlenül, kötetlen stílusban, arról ami Téged érdekel. (Ezt az utolsó mondatot már csak megszokásból, a rend kedvéért írtam le, a sok éves tapasztalat alapján tudom, hogy a kutya nem fog jelentkezni. 🙂 )
Maradok hívetek őszinte tisztelettel:
Tárnok Zoltán alias s3nki
