Egyszer régen, amikor még a 286-os procik hódítottak, vettem az első számítógépembe egy hangkártyát. Nem volt olcsó mulatság pedig mono volt és egy szerencsétlen game port sem volt rajta, de hang jött a gépből. Azután, néhány évvel később már egy Dell486-os multimédiás (képzelhetitek milyen nagyon multimédiás volt) szerkezeten megláttam az első mozgóképet, ami még az akkori monitorokon is csak bélyegnagyságban jelent meg, de bizony Buzz Lightyear ott rohangált a képernyőn.
Valamikor ebben az időben kezdett el a fejemben motoszkálni a gondolat, hogy milyen jó lenne, ha a TV mellé rakott gépen filmeket lehetne nézni, vagy esetleg játszatnék is az akkori monitorokhoz képest jóval nagyobb kijelzőn.
Sajnos az első Igazán multimédiás gépre még várnom kellett egy keveset, de soha nem adtam fel a tervem, hogy gépet építek a TV mellé. Valamikor a Pentium 2 idején vehettem meg az első VIVO-s videokártyámat. Ha valaki nem tudná, akkor a VIVO a video input, video output rövidítése, vagyis ezeken a kártyákon keresztül kivihettünk videojelet, és fogadni is tudott ilyet.
Az egyetlen probléma az volt, hogy éppen csak annyi pénzem volt, hogy egy gépet össze tudjak rakni magamnak, így ebből a szerkezetből sem lehetett igazi HTPC, már csak azért sem, mert ez a szó talán még nem is létezett akkor. Ettől függetlenül szerettem, hiszen egy jó hosszú madzaggal kivittem a képet a másik szobába lévő TV-hez, a hang meg átszűrődött ahogy tudott. Vettem a gép mellé egy külső Panasonic tunert, ami mind külső méreteiben, mind tömegében akkora volt, mint egy közepes VHS videomagnó. Ez persze nem volt baj, a lényeg az volt, hogy a monitoron tudtam TV-t is nézni, meg adásokat felvenni. Mondanom sem kell, ez akkoriban enyhén szólva is ritkaságba ment egy otthon használt számítógép esetén, már csak azért is, mert számítógépből is jóval kevesebb volt mint mostanság.
Lényeg a lényeg, a végén megvalósult az álmom és lett igazi HTPC-m, ami a saját elképzeléseim szerint állt össze egésszé a sok hardverből.
