Ahogy a bevezetőben már említettük, tavaly ősszel dobta piacra az Intel a Core i7 processzorokat. Ez a CPU egy teljesen új architektúrát vezetett be a Nehalem néven. A központi egység egy sor újdonságot hordozott az elődökhöz képest, új fogalmakat tanultunk, és megismerkedtünk a háromcsatornás integrált memóriavezérlővel is.
A Core i7 azonban, ahogy az Inteltől már megszokhattuk, az új család legdrágább tagjaként debütált. Nem csak a processzor, hanem a körítés is arcpirítóan sokba került, így nem sokan engedhettek a csábításnak. Az Intel a felső kategóriát tehát betöltötte új processzorával, ám ott maradt a közép- és az alsó kategória, amivel valamit kezdeni kellett. Az AMD ugyan nem jelentett komoly veszélyt, de a régebbi Core architektúrát lassan cserélni kellett. Itt lép be a képbe az LGA1156, ami az LGA775-öt, és az új Core i7/i5/i3 család, mely a felső közép-, közép- és belépőszintet fogja váltani.
A most bemutatkozó processzorok tehát a Core i7-800, és a Core i5-700-as családok tagjai, név szerint a Core i7-870, a Core i7-860 és a Core i5 750-es modellek. Jövő év elejére várjuk a Clarkdale-re épülő Core i5-600 és a Core i3-500-as modelleket.
Mivel lassan kezdünk elveszni a sok Core processzor között vegyük sorra őket, hogy lássuk a különbségeket. A legdrágább szegmens tehát a Core i7-900-as család, mely Bloomfield magra épül, 3 csatornás integrált memória vezérlővel rendelkezik, valamint 4 magot és Hyper-Threading technológiát tartalmaz, vagyis 8 szálat, hogy pontosak legyünk. A következő, most debütáló Core i7-800-as széria már Lynnfield magra épül. A különbség többek között a memóriavezérlőben található, a 800-as család kétcsatornás vezérlőt kapott. Szintén most mutatkozik be a Core i5-700-as kategória, mely kétcsatornás memóriavezérlővel és Hyper-Threading nélkül érkezik, vagyis négy mag összesen négy szálat jelent. A Core i5-600-as család jövő év elejére várható, ez már Clarkdale alapokra épül majd, két maggal, Hyper-Threadinggel, vagyis két mag és négy szál felállásban. Végül az ugyancsak év elejére várható Core i3-500-as sorozat következik, szintén két maggal és négy szállal, ám ezek a processzorok már egyértelműen a belépő szintet célozzák meg. Ez utóbbi a Turbo Boost technológiát sem kapja meg, ami viszont minden Core i7 és Core i5 modellben megtalálható lesz.
Akik olvasták cikkünket a Core i7 tavalyi debütálásakor, azok már kezdenek képben lenni a változásokkal kapcsolatban. Most következnek azonban az igazi érdekességek!
Az Intel a most bemutatkozó P55 lapkakészlettel bevezet egy új fogalmat, ez pedig nem más két lapkás architektúra. A most lecserélésre kerülő P45 és G45 lapkakészletek még három lapkásak voltak, felépítés szerint CPU + (G)MCH + ICH. Ezzel szemben az új struktúra a CPU + PCH párosból áll. Ismét új fogalom a PCH, ami az angol Platform Controller Hub rövidítése. Az új egység tartalmaz mindent, amit eddig a déli híd tartalmazott. Kis különbségek azért vannak, növekedett a támogatott USB kapuk száma 12-ről 14-re, és immár 8 darab PCI-Express x1 sínt használhatnak a gyártók az eszközeik illesztésére, vagy külső sín elhelyezésére az alaplapon.
Az új rendszer esetében elfeledkezhetünk a QPI-ről mint buszrendszerről, legalábbis a processzoron kívüli kapcsolat esetén. A tavaly debütált Core i7 esetén ez volt az egyik nagy ütőkártya, hiszen jóval nagyobb sávszélességet biztosított, mint korábbi Front Side Bus technológia. Az új processzorok és a PCH között a hagyományos DMI (Direct Media Interface) teremt kapcsolatot. A DMI 2 GB/s-os sávszélessége nem éri el a QPI sebességét, azonban erre nem is lesz szükség, hiszen a processzor és az új PCH között nem lesz akkora adatforgalom, mint a régi architektúránál lett volna. Miért? Azért, mert az új processzorok uncore területén az integrált memóriavezérlő mellett már megtaláljuk az integrált PCI-Express 2.0 vezérlőt is, ami képes egy kártyát x16-os, két kártyát pedig kétszer ×8 módban vezérelni, a QPI pedig itt teljesít szolgálatot. Ez egyben azt is jelenti, hogy a régi északi híd lényegében a processzorba költözik, a régi déli híd pedig fizikailag, az alaplapok tervezésétől függően vagy felkerül az északi híd helyére, vagy marad a lap alsó fertályán.
Bloomfield
Lynnfield
Itt némi visszalépést is tapasztalhatunk, hiszen az x58 esetén az északi híd PCI-Express vezérlője képes volt két x16-os sín egyidejű támogatására, vagyis ebben az esetben a Quad-SLI (4-Way SLI) támogatás is jelen volt négy darab ×8-as sín esetén. Erről az új lapkakészlet – ami már fizikailag nem is lapkakészlet – esetén le kell mondanunk, hiszen ahogy feljebb írtuk csak egy ×16-os vagy két darab ×8-as sínt támogat. Ugyan akkor a P55 esetén a 3-Way SLI kialakítása lehetséges maradt, még ha elég nyögvenyelősen is. Ehhez a gyártóknak a déli híd 8 darab ×1-es sínjéből négyet egy videokártya csatolójára kell áldozni. A csatornák száma már önmagban is kevés, ám ott van még problémának a QPI lecserélődése a DMI-re, amire pedig szükségünk lesz, hiszen ez a buszrendszer köti össze a processzort és a déli hidat, amiből „kilophatók” a szükséges sínek. Végezetül egy mondat erejéig térjünk vissza a memóriavezérlőhöz. A blokkdiagramokon jól látszik, hogy az LGA1366-os Core i7 processzorok esetén három, míg az LGA1156-osok esetén kétcsatornás a memóriavezérlő, ám az is látszik, hogy az új vezérlő nagyobb sávszélességet biztosít, vagyis gyorsabb memóriákat támogat, mint elődje.
Ahogy látható tehát, az Intel bár architektúrát nem cserélt, mégis nagy lépést tett előre az integráció irányába. Nagyon nem akarunk előre szaladni, de jó tudni, hogy a következő lépés a központi egységbe integrált grafikus mag lesz (Clarkdale), és itt ismét bizton számíthatunk a QPI-re, ami a hírek szerint a CPU és a GPU közötti kapcsolat bonyolításáért is felelős lesz. A fejlődés tehát nem állt le, de erre valljuk be nem is számítottunk. 2010 elején újabb processzorok és alacsonyabb csíkszélesség köszönt be, hogy aztán a következő lépésben újabb architektúrát üdvözölhessünk, és tovább ketyeghessen az Intel órája. Tick-Tock-Tick-Tock.
Következő oldalainkon a teszthez használt alaplapokat mutatjuk be.
