Következzen az a technológia, amivel a 3D-s mozikban is találkozhatunk. A technológia története egészen 1967-ig nyúlik vissza. Ekkor mutatták be a négy kanadai tudós (Graeme Ferguson, Roman Kroitor, Robert Kerr és William C. Shaw) által kifejlesztett módszert. Ez a megoldás annyiban megegyezik az előzőekben bemutatott anigliffel, hogy itt is egyszerre vetítik a két szemnek szánt képet. Azt, hogy a szemekbe csak a nekik szánt adat jusson nem a színek variálásával, hanem a fény polarizálásával érik el. Ezeket az egymásra merőleges síkokat hívjuk polarizációs síknak. A lényeg, hogy a polarizálással egyszerre két különböző információt tartalmazó kép juttatható a vászonra, és ezek az egymástól különböző információk szétválaszthatóak egy polarizált szűrőket tartalmazó szemüveggel. Ez a polarizáció lehetne vertikális és horizontális, de ebben az esetben mindig egyenesen kéne tartanunk a fejünket, hogy a polarizált fény a megfelelő szögben érkezzen a szemüvegbe, melyben polarizált szűrők vannak.
Amiatt, hogy a fej döntésekor se „essünk” ki a térből cirkuláris polarizációt használnak. Ennél az eljárásnál egymástól negyed hullámhossznyira eltolt síkhullám összege cirkuláris polarizációra (körpolarizáció) vezet, amely lehet jobbra és balra forgó. A szembe forgó hullámok is képesek különböző információk egyidejű továbbítására, így ezeket a megfelelő polarizált szűrővel ellátott szemüveggel a két szem számára szét lehet választani. A módszer használatakor nem jelent gondot a fej döntése, a jobb és bal szemnek szánt információ továbbra is elkülönül egymástól.
cirkuláris polarizáció
A technológiánál nagyon fontos, hogy a vetítővászonra kerülő fény visszaverődve se veszítse el a polarizáltságát, ehhez pedig speciális ezüst bevonatú vásznat használnak.
A módszer, amit a televíziózásban polarizáltnak neveznek, némileg különbözik a mozikban használttól. A filmszínházakban a fény polarizálását egy vetítő elé helyezett, úgynevezett Z-screen szűrő segítségével valósítják meg. A fent leírt módon polarizált fény a vászonról visszaverődve jut el a polarizációs szűrőt tartalmazó szemüvegen keresztül a jobb és bal szemünkbe, előállítva a mélységérzetet. A TV esetén van némi csavar a dologban. A kép itt nem vetített, hanem egy hagyományos LCD panelen „készül el”. A két képet elméletileg itt is egyszerre látjuk, de a TV esetén az egyik szemnek szánt kép a páros, míg a másiknak szánt a páratlan sorokban látható. A képernyő előtt egy polarizációs szűrő található, mely a sorokat eltérően polarizálja, és az így polarizált fény jut el a szemüvegig, ami szétválasztja a két információt. A lényeg tehát itt is megvalósul, vagyis a szemeink különböző képeket kapnak, ezzel átverve agyunkat kialakul a mélységérzet.
Az angol pubokban már 3D-ben nézi a meccseket. Ez a Sky 3D reklámja
Ahogy azt a cikk elején írtam minden módszernek van hátránya, így ennek is. A mozis változatnál csak a szemüveg a hátrány, ami miatt csökken a fényerő, és kicsit „szürkébb” lesz minden. A TV-s változatnál ehhez hozzájön az is, hogy a fényerő tovább csökken a kijelző előtt lévő szűrő miatt, ráadásul emiatt a kijelző tükröződése is jobb, aminek csak akkor tudnánk örülni, ha magunkat szeretnénk a TV-ben viszontlátni. A TV esetén van még egy olyan probléma, ami miatt nem várható a technológia tömeges elterjedése, ez pedig a váltott soros működés, tehát páros sor egyik -, páratlan a másik szemnek "készített" képet mutatja. Emiatt a 3D üzemmódban a felbontás feleződik, vagyis a teljes HD felbontásnak pápát inthetünk.
A végére még egy mondat. A fenti eljárással működő megoldásokat hívjuk passzív 3D-nek amiatt, hogy a szemüveg passzív, vagyis azon kívül, hogy a polarizált szűrő a bejutó fényt a szemek számára szétbontja, nem csinál semmit, és a szűrőn kívül nem is tartalmaz más alkatrészt. A következő módszer az aktív 3D lesz!
