Itt az idő, hogy értekezzünk egy csöppet a jelenleg használt technológiákról, mind a háromról. Jó, ne vádoljatok azzal, hogy mindig fényezem a dolgokat, le fogom írni az egyes technológiák negatívumait is, mert sajnos mindegyiknek van ilyen.
Kezdjük a legegyszerűbb és legrégibb módszerrel, amit anaglif technikának hívnak. Ez a módszert Wilhelm Rollmann dolgozta ki, és kapaszkodjatok meg, mindezt 1853-ban tette. Ha évszámot írok le mindig megpróbálok valamilyen egyéb eseményt hozzákapcsolni, hogy eltudjam abba a történelmi kontextusba helyezni, ahol, amikor történik. Ebben az esetben mire gondoljunk? Március 15-e, forradalom, megvan? Huszárok kardokkal vágtáznak a gonosz osztrák seregek ellen, miközben vascsövekből vasgolyókat lődöznek ki. Ezután alig 4 évvel egy ember Lipcsében kidolgozza a háromdimenziós ábrázolás egyik ma is használt módszerét. Érdekes ugye?
3D, szemüveget fel!
Bármennyire is érdekes az anaglif a három napjainkban használt megoldás közül a legrosszabb. A használt módszer abban áll, hogy a szemünk elé színes szűrőt teszünk. Ebből két félét szokás használni, az egyik zöld és magenta, a másik az ismertebb piros és kék párosítás. A filmen egyszerre látjuk a két szemnek szánt réteget, ezeknek a rétegeknek eltérő a színezése. A színes szemüveg miatt az egyik szemünk az egyik, a másik a másik réteget szűri, így a szemekhez két különböző kép jut el, kialakul a térérzet.
A technika legnagyobb hibája, hogy súlyosan torzulnak a színek, ráadásul a szemet is fárasztja a színes szűrőkön keresztüli kukucskálás.
