Minden amit a 3D-ről tudni szeretnél, de sosem merted megkérdezni
Mielőtt a jelenleg használatos 3D-s technológiákat bemutatom szükséges, hogy meséljek kicsit arról, hogy mitől és miért látunk térben.
Lássuk tehát, hogy mitől lesz a 3D háromdé. Az embernek jó esetben két szeme van. Akinek sajnálatos módon csak egy, az nem lát térben az utcán sem, legalábbis nem úgy, ahogy azok akik látásbeli fogyatékosság nélkül élik életüket. Kérdés, hogy ha becsukjuk az egyik szemünket az utcán séta közben, akkor miért nem megyünk neki minden oszlopnak! Ennek magyarázata, hogy meg kell különböztetnünk a tér látását és érzékelését. Erre talán a legjobb példa a hagyományos mozi és a 3D-s mozi különbség. A hagyományos mozinál is térben történnek az események. A képen egymás mögött megjelenő emberek, tárgyak esetén is érzékeljük a távolságot, meg tudjuk becsülni az egyes tárgyak távolságát a kamerától, amivel felvették a jelenetet (persze csak akkor, ha nem használnak zoomot). Ez azonban mindössze azért van, mert perspektivikusan látunk, a messzebb lévő tárgyakat kisebbnek, a közelebbieket nagyobbnak látjuk, a sínek a távolban összeolvadnak, és egy vonalként látjuk őket tovább távolodni. Ez az érzékelés azonban becsapható, gondoljunk csak Vasarely (mivel hazánk fia legyen inkább Vásárhelyi Győző) képeire, amik úgy játszanak a térrel, hogy szinte beleszédülünk.
Az igazi 3D-s kép nem ilyen. Az igazi térérzetet a kép mélységérzete adja. Ezt a mélységérzetet agyunk alakítja ki. A szemeink egymástól néhány centi –kinek mennyi- távolságra helyezkednek el. A távolság miatt a szemek által közvetített kép nem egyezik meg, minimális eltérés van közöttük. Az eltérés nagysága attól függ, hogy az adott tárgy milyen távol van tőlünk. A szemek képének összessége ad a látott képnek mélységet, ezt hívjuk binokuláris látásnak.
Itt néhány mondat erejéig meg kell állnom, hogy egy próbát ajánljak. Emeljétek fel a bal kezeteket, és tegyétek nagyjából 15 centiméterre a bal szemetek elé a tenyereteket. Ha csak a balszemetek van nyitva, akkor azt fogjátok látni, hogy a képernyő felét kitakarja a tenyeretek, ha mind a két szemetek nyitva van, akkor „beláttok” a tenyeretek mögé. Ez a kis kísérlet megmutatja, hogy mennyire más a két szám által közvetített kép. Ráadásként ez az a látvány, amit a jelenleg használatos 3D-s módszerek nem nagyon tudnak visszaadni. Aki látott már háromdimenziós filmet az tudja, hogy olyankor, ha például egy ember hirtelen elsétál a kamera előtt a szemünk „begerjed”, hirtelen nem tudja értelmezni a mélységinformációt.
Még egy érdekesség következzen! Az előbbi próba megmutatta, hogy ha a tenyerünk közel van a szemünkhöz, akkor a perspektivikus különbség a szemek által közvetített képek között számottevő, ám ahogy a tenyerünk, vagy bármilyen más tárgy egyre távolabb kerül tőlünk a perpektivikus különbség úgy lesz egyre kisebb. Aki látott már háromdimenziós filmet az talán észrevette, hogy a filmeknél ez a dolog megfordul. Az egyértelmű, hogy a két szemnek más-más képet kell látni, de ha levesszük a szemüveget, felfedezhetjük, hogy az egymásra vetített képek közötti elcsúszás annál nagyobb, minél messzebb van az adott tárgy, illetve a legnagyobb elcsúszás a feliratoknál figyelhető meg, amik a legközelebb vannak hozzánk, úgy tűnik, mintha a szemünk előtt lebegnének. Egyszerűbben elmondva, a valóságban a perpsektívikus különbség a tárgy távolságával egyenes arányban csökken, míg a filmeknél a legkisebb különbség valahol az 1-, másfél méterre lévő tárgyaknál van.
3D, szemüveget fel!
Teljesen nyilvánvaló, hogy azzal, hogy egy normál 2D-s film képét egymástól kicsit elcsúsztatva jelenítjük meg, nem lesz tökéletes a mélységérzet, mivel függetlenül attól, hogy a tárgy milyen messze van tőlünk, a perspektivikus különbség nem változik. Emiatt azt érzékeljük, hogy a tárgyak emberek egymás mögött, különböző távolságban vannak, azonban a kép kicsit olyan, mint azok a mesekönyvek, amiket ha kinyitunk a képeken lévő tárgyak felnyílnak, és a kétdimenziós képek háromdimenzióssá válnak. Ez az érzet sajnos meg van valamelyest a rendes 3D kamerával felvett filmeknél is. Ha kimerevítjük a képet, akkor olyan érzésünk támad, mintha a színészek kartonra nyomott képei állnának egymás mögött. Ez, ha a szereplők, tárgyak közel vannak egymáshoz kevéssé zavaró, míg ha egymástól távol vannak néha nagyon is.
Összefoglalva tehát, ahhoz, hogy a közvetített képnek valós mélysége legyen, arra van szükség, hogy a szemeink különböző, térben egymástól eltolt képet lássanak, legyen perspektivikus különbség a két szem számára közvetített képek között. Ha ez megvalósul, akkor agyunkat becsaphatjuk, és elhitethetjük vele, hogy a látott képnek valóban van mélysége. Most már nincs más hátra, minthogy megtudjuk, miként lehet ezt a jelenlegi eszközökkel megvalósítani.
