Szerencsére nem vagyunk híján az utóbbi időben monitoroknak, és ez így is van rendjén, hiszen számítógépünk egyik kulcsfontosságú komponenséről beszélünk – még ha sokan (főleg a legfiatalabbak) nem is értenek ezzel teljes mértékben egyet. Manapság már ott tartunk, hogy a nem szélesvásznú kijelzőket lasszóval kell befogni, mely tény valakinek előny, valakinek hátrány (most ebbe nem szeretnénk belemenni, messzire vezetne).
Lényeg a lényeg, az LG volt oly szíves hozzánk, hogy karácsonyi ajándékként meglepett minket egy mostanság még kuriózumnak számító TFT-vel (sajnos e meglepetést nem tarthattuk meg magunknak). Eleddig leginkább a hagyományos (4:3 és 5:4) és a PC-s iparban használatos szélesvásznú (16:10) kijelzők közt válogathattunk, azonban idén ez megváltozott: egyre-másra érkeznek a (házi)mozis körökben dívó 16:9-es oldalaránnyal bíró modellek. Természetesen ennek is megvan a maga előnye és hátránya, ezekre majd utolsó oldalunkon térünk ki picit részletesebben.
A szokványos kijelzőfelbontások
A képarányt már tisztáztuk, még a képpontok számával vagyunk adósak, melyet az ilyenkor szokásos szorzat segítségével adunk meg: 1920 × 1080 – vagyis teljes HD felbontásra képes megjelenítővel állunk szemben. “Hajdanán” ez egyet jelentett a minimum 24″-os képátlóval, azonban ma már lehet kapni 22″-ban is hasonló paraméterekkel megáldott LCD monitort – tesztalanyunk az arany középutat választotta, azaz 23 colos versenyzővel van dolgunk.
Multimédiás megoldással állunk szemben, ezért akár fogadhatnánk is a TN panelre – és valóban: nyerő szériánk lehet ma, hiszen telibetrafáltuk a dolgot. Ejtsünk is néhány szót még első oldalunkon e típusról (aki picit többre kíváncsi a TFT-ket tekintve, azoknak leginkább idevonatkozó oldalunkat tudnánk ajánlani egyik régebbi cikkünkhöz tartozóan, amelyből a következő pár bekezdés is származik)! Az alábbi kis ábra segítségével próbáljuk megérteni a működését (figyeljük meg az egyes alkotóelemek elhelyezkedését is, mely szintén jellemző az egyes típusokra):
Amit láthatunk: vezérlés nélküli állapotban (pontosabban a vezérlés logikai alacsony szintjénél) a molekulák áteresztik a fényt, ekkor kapjuk a legvilágosabb színt (fehér). Vezérlés mellett a molekulák rendezetlen állapotot mutatnak, így nem engedik át a fényt (a gyakorlatban az a cél, hogy a lehető legkevesebbet engedjék át), ekkor beszélhetünk fekete színről.
Mi az — amellett, hogy a legkorábbi fejlesztésről van szó –, ami megalapozta a TN panelek sikerét? Legfontosabb említeni az alacsony válaszidőt. Évekkel ezelőtt, a TFT-korszak hajnalán csak a TN-paneles versenyzők tehették lehetővé a játékos felhasználást. Emellett pozitívumként említhető a kiváló fényerő is.
Azonban a negatívumok listáján több szamárfület találunk: alacsony kontraszt, rossz betekintési szögek, és a színmegjelenítéssel is problémák lehetnek, mivel a panel natív módon alapszínenként csak 6 bites színmélységet támogat, ami 262 144 színt jelent (2^(6 × 3)). Ez problémát jelent, és a 16,7 millió színárnyalatot (8 bit alapszínenként) csak hivatalos csalással lehet megoldani (dithering és Frame Rate Control).
A színátmenet kényes kérdés – jobb oldalt láthatjuk, mi van akkor, ha nem elegendő a valós színmélység
Az idők folyamán megjelent egy fejlesztés a TN panelekhez, mely TN+Film néven vált ismertté. A technológia lényege, hogy egy plusz vékony filmréteget visznek fel, mely javítja a panel különböző tulajdonságait.
