Első nagyobb lélegzetvételű írásunk a témában szinte napra pontosan egy éve jelent meg, mikor terítékre került az LG BE06-os BR-pörkölője. Jelen cikkünkben a márka és a téma változatlan, azonban most picit máshonnan közelítünk: ezúttal egy szórakoztatóelektronikai terméket kaptunk a gyártótól, mely a maga nemében mindenképpen úttörőnek mondható.
A fentebb említett cikkünk második oldalán egy komplett technológiai ismertetőt találhatunk, ezért most csak pár szót ejtenénk a Blu-ray-ről. Kezdetben vala a CD, de ő már olyan régi múltra tekint vissza, illetve oly sokszor foglalkoztunk már vele, hogy csak említés szintjén érintjük az első ezüstös korongot. A következő lépcsőfok ugyebár a DVD, mely nagyon leegyszerűsítve “csak” annyiban különbözik a CD-től, hogy a lemez más fizikai paraméterekkel rendelkezik, illetve a pitek (a lemezen lévő elemi információegységek) egymáshoz “közelebb” helyezkednek el, melyeket kisebb hullámhosszú lézersugárral vihetünk fel a hordozóra. Ha ez utóbbi szempontból közelítjük meg a dolgokat, akkor a CD az infravörös-, a DVD a vörös-, míg a HD DVD és a Blu-ray a kéklézeresek közé tartozik.
Ha már a lézernyalábnál tartunk, vessünk egy pillantást az alábbi képre, mely kiválóan szemlélteti a különbségeket az eltérő formátumok esetén:
Jól látszik, hogy ahogy haladunk előre az időben, egyre kisebb lesz a lézernyaláb átmérője, mely biztosítja az egyre nagyobb adatsűrűség elérését (hiszen ne feledjük: a CD-től a BR-ig az összes korong 120 mm átmérővel rendelkezik). Egy gyári BD-ROM jellemzően kétrétegű lemezt jelent, vagyis összesen 50 GB-nyi kapacitással gazdálkodhatnak a kiadók. A fizikai jellemzőkből ennyi most pont elég is nekünk, de mi a helyzet magával a szabvánnyal?
Nagyon leegyszerűsítve a dolgot a Blu-ray a DVD-hez képest magasabb felbontással (1920 × 1080p) és bitrátával, nagyobb színmélységgel, illetve akár 7.1-es veszteségmentesen tárolt audiofolyammal rendelkezik, valamint különböző — akár interaktív — extra szolgáltatásokra is számíthatunk (például: BD-Live). Magyarán szólva minden adott ahhoz, hogy lényegesen jobb minőséget csaljunk ki a kékes formátumból, mint anno a DVD esetében. (Itt említhettük volna az eltérő videokódolást is, mely azonban nem állná meg teljesen a helyét, hiszen a manapság szinte kizárólag MPEG-4-alapú eljárás mellett a kezdetekkor bizony nem egy MPEG-2 HD kiadvány látott napvilágot.) Persze ehhez megfelelően előkészített forrásanyag, utómunka és körítés — megjelenítő, erősítő, hangfalak stb. — kell. Talán ezekből is látható, hogy egy adott minőségi szint elérésekor sokkal kevésbé nevezhető döntőnek a lejátszó milyensége, mint anno a DVD-nél. Sarkosan fogalmazva egy BR-lejátszónak elég tudnia a specifikációkat, a többi úgyis leginkább például a megjelenítő oldalán dől el – vagyis ebből a szempontból némileg könnyebb helyzetben vannak a gyártók, valamint a képminőség megítélése is sokkal érdekesebb feladatnak ígérkezik.
