Kipróbáltuk a Sandy Bridge-E-t: Erődemonstráción a Core i7-3960X és 6-féle X79-es alaplap
Végre közzé tehetjük összefoglaló tesztünket, melyben a Sandy Bridge-E processzorok lelki világának ismertetése és az X79 PCH bemutatása mellett rengeteg alaplapot (szám szerint 6 félét) is közelebb hozunk hozzátok, mivel a leírásuk, jellemzésük mellett mindegyiket le is teszteltük, az eredményeket pedig össze is vetettük, a végén pedig természetesen értékeltünk. Nem is nagyon szeretném szaporítani a szót, hiszen éppen elég elolvasandó karakter vár rátok a következő oldalakon. Javaslom 2 napi hidegélelem és meleg kávé vagy tea bekészítését egy csomag papírzsebkendővel bebiztosítva, aztán had szóljon!
Sandy Bridge-E belülről
A szinte már erkölcstelen erőfitogtatásra lehet tökéletes példa a két felsőkategóriás Sandy Bridge-E processzor, az Intel Core i7-3960X Extreme Edition és az Intel Core i7-3930K. A nyolcmagos lapka 20 MB-os harmadszintű megosztott gyorsítótárral rendelkezik, fizikai kiterjedése 435 milliméter (20,8 mm × 20,9 mm) és 2,27 milliárd tranzisztorból épül fel. Az első számú processzorgyártó abba a szerencsés helyzetbe került, hogy két mag és 5 MB-nyi L3 deaktiválása után is a Core i7-3960X toronymagasan a legerősebb asztali processzor maradt.
Erre a lépésre a gyártási kihozatal javítása miatt “volt” szükség. A gigantikus méretű lapka magába foglalja a QPI linkeket, a négycsatornás DDR3-as memóriavezérlőt (DDR3-1600 MHz) és a 40 csatornát biztosító a PCI Express vezérlőt is. A négycsatornás memóriatámogatásból származó előnyöket leginkább a szintetikus mérőprogramokban láthatjuk, az optimális teljesítmény elérése enélkül is megvalósítható. A 32 nanométeres gyártástechnológiájának köszönhetően a processzorok 3,3 és 3,2 GHz alapsebességen futnak és a 130 wattos TDP fogyasztási osztályba foglalnak helyet.
Az Intel alapjába véve nem eszközölt radikális változtatásokat, így a Sandy Bridge-E ugyanazzal az utasításkészlettekkel (MMX, SSE, SSE2, SSE3, SSSE3, SSE4.1, SSE4.2, AES-NI, AVX) rendelkezik, mint a korábban megjelenő Sandy Bridge, a Turbo Boost 2.0 és HyperThreading támogatás sem új keletű jelenség. Az Advanced Vector Extension (AVX) egyébként a 3D renderelésnél és fizikai számításoknál jelent előnyt. Amint azt már korábban megemlítettük, az x86 virtuális memória elérésére az Intel VT-d használja. Az IOMMU jelentősen megnöveli a rendszer virtualizációs teljesítményét, azonban meglepő módon az Intel felsőkategóriás megoldásai és jelen tesztalanyunk (még) nem támogatja ezt a technológiát.
A gyártó a Core i7-3960X és az Intel Core i7-3930K modell esetében semmilyen korlátozást nem alkalmaz a processzorok órajelének túlhúzásánál, így az alapból is tisztességes teljesítmény tovább növelhető. Egy érdekes adalék ezzel kapcsolatban: az újdonságok számítási teljesítménye körülbelül 365 ezer Intel 4004-es processzor teljesítményével egyezik meg.
Némiképp meglepő, de a nagyjából 1000 dollárba kerülő Core i7-3960X hűtő nélkül érkezik. A probléma megoldására az Intel egy folyadékos processzorhűtőt is bemutatott. Az Asetek céggel karöltve fejlesztett hűtési rendszer úgy biztosít hatékony hűtést, hogy közben semmilyen karbantartást nem igényel. Ez a megoldás nem csak az LGA2011, hanem az LGA1366 és a 115x foglalatokra is felhelyezhető, alkalmazható.
Waimea Bay – Patsburg – X79
Az Intel egy meglehetősen szép helyről nevezte el a friss csúcskategóriás platformját, ugyanis a Waimea Bay, magyarul Waimea-öböl egy Honululuban található csodálatos tengerparti terület. Az Intel nyilván hasonlóságot vélt felfedezni eme csodálatos hely szépsége és platformjának varázslatossága között, ezért kaphatta ezt a nevet az LGA2011 foglalatra és az X79 PCH-ra támaszkodó új család. A Sandy Bridge-E processzorok olyan fejlesztéseket kaptak meg, amik elkerülhtetlenné tették a foglalat cseréjét, és a processzor architektúrája miatt cserélni kellett az alaplapi vezérlőhidakat is. Miért is?
Az előd, LGA1366 + X58 platform bizony már jónéhány éves múltra tekint vissza. Akkor startolt a Nehalem architektúra, és kelt életre a “Core iX” termékpaletta, mely egyúttal a Core 2 Duo és Quad CPU-k lassú, de biztos halálát jelentette. A Nehalem volt az első olyan Intel központi egység, amely magában foglalta a memóriavezérlőt is (ráadásul mindjárt háromcsatornásat), de akkor még a PCI Express kontroller nem került be a kupak alá, így az X58 északi híd feladata volt a PCI Express vezetékek biztosítása (36 darab) és kezelése. Ehhez persze gyors busz kellett a CPU felé, ezért az X58 QPI linken keresztül kommunikált a Nehalemmel, amely 25,6 GB/s-os maximális átvitelt tett lehetővé. Az északi híd mellé így déli híd is kellett az ICH10(R) személyében, magyarán az LGA1366 platform még a hagyományos északi híd + dél híd felépítést követte.
A Sandy Bridge-E már egy teljesen más architektúrával rendelkező modell, mint annó a Nehalem volt. Az integrált memóriavezérlő természetesen maradt, de immáron nem három, hanem egyszerre négy csatorna kezelésére is képes (ehhez természetesen minimum négy modulra van szükség). Ezt nem kötelező kihasználni, a kontroller érzékeli a rendelkezésre álló modulok számát, és annak megfelelően alakítja ki a rendszert – azaz két modul esetén dual, háromnál tri, míg négynél quad (vagy dual) – channel módban működnek a RAM-ok, és így tovább. Ez a “quad channel IMC” viszont jelentősen megbolygatta a dolgokat, ugyanis ennek ~ 1000 érintkezőre van szüksége a munkához a CPU alján, és így a foglalatban is. A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a PCI Express vezérlő és vezetékek is a processzorban helyezkednek el, és a 40 szálnak bizony szintén kivezetést kell biztosítani az alaplap irányába. Az “I”-re a pontot a QPU busz teszi fel (csak szerverekben aktív), így hát nem csoda, hogy az új foglalat még az 1366 érintkezővel rendelkező elődöt is túlszárnyalja, és összesen 2011 érintkezési pontra volt szükség, így született meg az LGA2011.
Ezzel az asztali szegmensben valaha látott legnagyobb foglalattá állt elő, nem csoda, hogy az Intel erős, masszív fém lefogatást eszközölt központi egység “bölcsője” köré, amelynél maga a beszerelés is újfajta elvet követ. Mostantól két rögzítő “kallantyú” van, az első egy biztonsági, amely azt teszi lehetővé, hogy a másodikat felnyissuk, ezáltal hozzáférhetővé válik a foglalat a Sandy Bridge-E számára, illetve ilyenkor tudjuk eltávolítani is azt a helyéről. Aztán a másodlagos rögzítővel visszazárjuk az “ajtót”, az elsődlegessel pedig fixáljuk az egészet. Mivel a sorrend nem mindegy, ezért ez az első néhány próbálkozásnál esetleg zavarodást okozhat, és további kifogásolt pont volt az a tény is, hogy a Sandy Bridge-E processzorok fizikailag helytelenül is elhelyezhetőek a foglalatban, ugyanis a CPU alja úgy lett kiképezve, hogy az nem zárja ki a “fejjel-lefelé” törtérnő beszerelést, ez pedig kellemetlen következményekkel járhat, ha nem vagyunk elég körültekintőek. Beszerelésnél tehát figyeljünk a jelzésre, az arany színű kis háromszögre a CPU és a foglalat sarkán! Ha ezek összepárosulnak, akkor biztosak lehetünk benne, hogy megfelelően jártunk el!
A foglalat tehát új, és mivel már a PCI Express sávok is a központi egységben figyelnek, egy X58 típusú északi, sőt, magában az északi híd alkalmazása okafogyottá vált. Csak a déli híd maradt meg, melynek jellege így immáron PCH (Platform Control Hub), és az X79 nevet kapta. A megjelenést megelőzően olyan pletykákat olvashattunk, hogy az X79 számos extrát fog tartalmazni, és lehoz néhány olyan dolgot a szerverek világából, amit asztali fronton eddig nem kaphattunk meg. A SATA csatlakozókból 14 darabot vízionáltak, melyből elméletileg 10 darab a 6 Gb/s-os, míg 4 a 3 Gb/s-os, azaz a régi szabványt támogatta volna. Ebben még a darabszámon kívül nincs is semmi meglepő, de szó volt arról is, hogy a 10 darab SATA3 portból 8 darab SAS (Serial Attached SCSI) felületként is alkalmazható lett volna. Sajnálatos módon ebből semmi nem valósult meg, az X79 mindössze 6 darab SATA portot kínál, melyből csak 2 darab támogatja az új szabványt, így az X79 e téren semmivel nem nyújt többet, mint a P67-H67-Z68 modellek.
Az USB kapcsán sem számolhatunk be semmilyen eltérésről, az USB 3.0 Intel PCH kapcsán továbbra is hiánycikk, az X79 PCH csak USB 2.0 portokat kínál, szám szerint 14 darabot. A PCH továbbá tartalmaz még 8 darab PCI Express szálat és a szokásos Intel vezetékes hálózati vezérlőt, a processzorral való kommunikációért pedig a DMI (Direct Media Interface) busz felel, ami 2,5 GB/s-os áteresztőképességet biztosít. A rosszmájúak némileg joggal fogalmazhatják meg azt a mondatot: “Az LGA2011 alaplapokra felkerült X79 PCH nem más, mint egy P67, amely néhány sort hátrébb lépett az ABC-ben, majd hozzáadtak 12-t”. Ennek ellenére az alaplapgyártók nem maradtak feladat nélkül, ugyanis a NYÁK-ok tervezését az új foglalatnak köszönhetően szinte a nulláról kellett kezdeni, és foglalat körül kétoldalon elhelyezett 4-4 DIMM sín sem könnyítette meg a helyzetet, hiszen így a tápellátást más, és kevesebb helyre kellett bezsúfolni, a gyártáshoz ráadásul nyolcrétegű PCB-t kell használni, amely jelentősen magasabb előállítási költségeket eredményez. Lássuk, hogyan bírkóztak meg az egyes gyártók a feladattal!
