Edimax az n-korszak hajnalán
Idén szeptember közepén végre elfogadta az IEEE (Institute of Electrical and Electronics Engineers) szabványügyi testülete az n szabványt, ezzel pedig egy több mint fél évtizede zajló csatározás végére tettek pontot. Ideje volt.
Mindenki emlékezhet arra, hogy a wireless hálózatokban látták sokan a jövőt. Kisebb otthoni és munkahelyi hálózatok kialakítására tökéletes is a megoldás, hiszen jelentős költségmegtakarítás érhető el azáltal, hogy a vezetékezés kimarad. Szervizes éveim alatt jómagam is sok vezetékes hálózat kiépítésében vettem részt, és aki csinált már ilyet annak nem kell ecsetelnem, hogy milyen körülmények között, milyen, sokszor kemény fizikai munkával járt egyes épületekben a hálózat kiépítése. Fúrtunk át másfél méteres betonoszlopokat, kúsztunk szerelőalagutakban, és fűztük a kábel irodaházakban az emeletek között meg az álmennyezet alatt. Amellett, hogy a munka időigényes volt a kiépítés alatt az ott dolgozók sem tudtak rendesen dolgozni, ráadásul komoly mennyiségű munkaóra kifizetése terhelte a megrendelő pénztárcáját.
Amikor a régi koaxokat cseréltük le nem volt kérdés, hogy kell az UTP, de ha később arról kérdeztek, hogy mit ajánlok egy irodába a vezetékest vagy a vezeték nélkülit mindig az elsőre szavaztam. A kezdeti időszakban a vezeték nélküli megoldások sem sebességben, sem biztonságban nem vehették fel a versenyt a kábeles hálózatokkal.
A biztonság kérdése idő közben jó részt megoldódott, ám még mindig ott volt az adatátviteli sebesség, valamint a megbízhatóság problémája. A gyenge adóteljesítménnyel bíró eszközök esetén már az is gondot jelentett, ha egy ajtót, ami azelőtt nyitva volt becsuktak, ráadásul olyan helyeken, ahol a hálózaton nagyobb mennyiségű adat vándorolt a sebesség is őrjítően lassú volt. Emiatt olyan kisirodákban is a vezetékes rendszerek maradtak, ahol egyébként elegendő lett volna a wireless.
Az n szabvány bevezetésével, az n vagy a Draft 2.0-ás eszközök használatával a sebesség problémáját végleg múlt időbe tehetjük. Azért említem így külön a két elnevezést, mert a 2.0-ás szabvány még a véglegesítés előtt született, és lényegében magában foglalta azokat a kritériumokat, amik a végleges n szabványban szerepeltek, vagy várhatóan szerepelni fognak, illetve már szerepelnek is. Emiatt a 2.0-ás eszközök automatikusan megkapják a minősítést.
Az n szabvány elméletileg akár 630 megabit/másodperces adatátviteli sávszélességet is elérő rádiókat jelent, melyek nem egy, hanem három antennával kommunikálnak. Két antenna között elérhető akár 315 megabit/másodperces átviteli sebesség is. A régi eszközöknél problémát jelentett a visszaverődő jelek kavalkádja, amitől a rendszerek összezavarodtak. Az n szabványú készülékek ezzel pont ellenkezőleg a maguk javára fordítják a visszavert jeleket, ezeket a reflektált jeleket használva akár négyszeresére is növeli a hatótávolságot a g szabványhoz képest.
Az új eljárások segítségével tehát elhárult szinte minden akadály a vezeték nélküli hálózatokra való áttérés elől. Azért szinte, mert természetesen léteznek olyan kiépítettségű iroda, céges hálózatok, ahol a vezetékek megmaradnak a telefon és a gigabites sávszélesség, valamint biztonságtechnikai okok miatt. Azonban ezeknél a cégeknél is elképzelhető kisebb vezeték nélküli alhálózatok felállítása. A kisebb irodákban, és a minket inkább érdeklő otthoni hálózatokban azonban már nem csak a jövő, hanem a jelen is a vezeték nélküli megoldásoké lehet, hiszen végre valósággá válhat a hálózaton továbbított nagyfelbontású videó anyagok, TV adások, és egyéb multimédiás tartalmak elérése és zökkenőmentes lejátszása, ami napjainkban szinte kikerülhetetlen feladat egy otthoni hálózat esetén.
A hosszú bevezető után ideje bemutatnunk cikkünk alanyait!
