Lengyelországban voltam néhány napot, ahol szinte kötelező program a koncentrációs táborok meglátogatása. Valahogy úgy indultam neki a dolognak, mint minden kötelező programnak, mint például a Vezuv megmászása Olaszországban. Hát ez most más volt.

Szeretek fotózni, mindig a nyakamban lóg a fényképezőgép. Most azonban meglehetősen kevés kép készült. Ahogy haladtunk egyre beljebb, ahogy a "kiállítás" anyagát néztük egyre kevésbé éreztem úgy, hogy ezt meg szeretném örökíteni, mintegy emlékként haza vinni magammal. Persze, olvastam én eleget arról, hogy mik történtek akkoriban, hogy milyen ipari szinten semmisítették meg az embereket, hogy próbáltak a legyilkoltakból minél több értéket előállítani, mintha valamiféle barmok lettek volna, akiket a vágóhídra terelnek.

Látni és hallani, olvasni ezekről a dolgokról két különböző dolog. Persze a mai állapotok már sehol sincsenek a valósághoz képest, és ebbe belegondolva a valóság maga a pokol lehetett. Ahogy az idegenvezető mondta, az volt a szerencsés, aki gyorsan meghalt. Brutális volt látni a tonnányi levágott hajat, a rengeteg művégtagot, ami a "zuhanyzóban" elpusztított munkára alkalmatlanok után maradt, az emberi hajból készített sok rőf vásznat, a hegynyi gyerekcipőt és szemüveget.

Nem is próbálom az érzést átadni, nem is nagyon lehet. Látni kell, átérezni az emberi kegyetlenség határtalanságát.